2005. október 2., vasárnap Már vagy két hónapja nem történik semmi. Ez természetesen ebben a formában nem igaz. Nagyon is sok minden történt, csak nem az és nem úgy, aminek és ahogy „kellene”, ami és ahogy jó lenne. De mit is várok tulajdonképpen? Fogalmam sincs… Azt hiszem, nem túl sokat. Megint olyat olvastam, amit nem lett volna tanácsos jelen lelkiállapotban, de hasznos volt. Elgondolkodtató. Felkavaró. Tanulságos.     Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.   De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű pedig valóban csodálatos?   A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.   Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs.   Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?   (Milan Kundera – A lét elviselhetetlen könnyűsége)                                          sattva [20:03]

2005. augusztus 21., vasárnap Egy újabb vasárnap. Már lassan két órája. Péntek este tettem ki utoljára tappancsom a lakásból, amikor is sörbeszerzés céljából elindultam a legközelebbi boltba. Megint azt tapasztaltam, hogy az emberek képesek lennének egyetlen ünnepnap alatt éhen halni. Kiürült polcok, tömeg, lökdösődés, veszekedés, kiabálás. Gyomorforgató volt. A szombat nagy része rajzolással és festegetéssel telt, de nem sikerült mindent véghez vinni. Valami történt deréktájékon, és attól kezdve mozdulni sem tudtam. Bő négy órán át feküdtem a földön várakozva, hátha javul a helyzet. Igen, megint egy olyan eset, amikor jó lenne, ha van valaki a közelben. De nem volt. És nem van. A fájdalom nem múlik, de legalább már tudok mozogni. Ez is valami.  Idekészítettem mindent, ami csak kellhet: üveg tequila, citrom, só, pohár (természetesen kizárólag a fájdalomérzet csökkentése végett), bögre csalántea (mert ez is finom), cigi, öngyújtó, hamutartó, telefon, távirányító, zsebkendő, takaró, és mécsesek az asztalra, hogy ne kelljen elmászni a villanykapcsolóig. Körülbelül úgy nézhetek ki, mint az a bizonyos kényelmes macsek ama bizonyos fotón.   Már-már klasszikus hongkongi akciófilm a tévében. Időnként röhejes és banális, de képtelen vagyok elkapcsolni. Egyszerűen minden hibája ellenére magával ragad. Nem túl izgalmas, nem túl drámai, nem túl vicces. Mitikus. Bájos. A szombat reggelt japán animációs filmmel kezdtem. Chichiro Szellemországban. Nem túl népbutító, nem túl manga. Mitikus. Bájos. De a kettő között óriási különbség van. Míg az előzőt egyszer is elég látni, az utóbbit nem lehet elégszer. Persze embere válogatja. És az is igaz, hogy nem tudhatjuk, mi elég, amíg nem ismerjük, ami több az elégnél.   Néhány órával ezelőtt, mikor sikerült végre felegyenesedni, olyat tettem, amit már másfél éve nem. Megfésülködtem. Aztán hirtelen felindulásból le is nyisszantottam vagy tíz centit. Mindeközben végignéztem magamon, és elgondolkodtam. Azt mondják, ha ilyesmit tesz egy ember, főleg egy nő, akkor változáson megy át, valami kezdődik életében. De amit kezdetnek hiszünk, az sokszor maga a vég. Álltam a hatalmas tükör előtt, a mosógépnek támaszkodva, és azon gondolkodtam, mi lenne, ha nekem is olyan „társított rendszer” külsőm lenne, mint sokaknak. Biztos, hogy bizonyos értelemben és adott helyzetekben könnyebben mennének a dolgok, de nincs semmi a világon, amiért ezt megváltoztatnám. Álarc. Abból már így is túl sok van. Igaz, álarc mögé bújni lehet hasznos is. Ezen keresztül meg lehet ismerni mások igazi arcát. Vagy csak úgy hisszük… Ezen a ponton eszembe jutottak Lucian Blaga sorai, majd úgy döntöttem, elég a tükör előtti elmélkedésből.   Napjaink Hiszekegye már nem az öntudatos „hiszek”-kel kezdődik, sem a kételkedő „nem hiszek”-kel, hanem a tragikus „hinni akarok”-kal.                                   sattva [03:32]

2005. augusztus 8., hétfő Őrület. Látom, ahogy napról napra egyre inkább úrrá lesz rajtam a kétségbeesés, az elkeseredettség, de mindez tehetetlenséggel párosul, így képtelen vagyok cselekedni. Mindazonáltal péntek éjjel óta nem sikerült kimozdulni úgy, ahogy szerettem volna. Akkor ugyanis elindultam szokásos esti körutamra, amikor is valami bandaháború-féleség közepébe csöppentem, és valaki akkorát lekevert (mint utólag kiderült, véletlenül – bár véletlenek továbbra sincsenek), hogy felrepedt a szám széle, és a szemöldökömnél a bőr. Annyira blőd helyzet volt, hogy nem tudtam nem nevetni. A fiatalember biztosan őrültnek nézett, ahogy vérző arccal vihogtam. Le akart fogni egy verekedő egyént, és nem vette észre, hogy ott osonok mögötte. Nem győzött elnézést kérni, én meg nem győztem nyugtatni. -          De hisz’ vérzel! -          Tényleg? Tényleg… Ilyen ez. Körülnéztem, s láttam, hogy a csoportosulásban tovább folyik a kakaskodás, így jobbnak láttam továbbállni. Igen, talán nem kellene éjjel egyedül sétálgatni. Viszont mikor hazaértem, úgy éreztem, kicsattanok az erőtől. Ténykedtem egész hajnalig, amikor is már furán éreztem magam. Akkor (napok óta először) belenéztem a tükörbe, és nem kicsit volt ijesztő a látvány. Sebek, foltok, véres szem, sápadt arc. Be is lázasodtam. Na, több sem kellett, következett a gyógyfőzetek időszaka. Mert ugye ha szeretném elkerülni a „naugyemegmondtam”, a „má’megintmiafasztcsináltál”, az „azőrületbekergetsz” és a „tetisztahülyevagy” kezdetű monológokat, akkor ezeket a külsérelmi nyomokat egy ismerősnek sem szabad észrevennie. Azt hiszem, még soha nem ápoltam magam ilyen nagy vehemenciával. De meglett az eredménye. Mostanra már alig látszódik valami. Mindez persze nem változtat a tényen, hogy azoknak, akik ama bizonyos monológokat intézték volna irányomba, valószínűleg igazuk lenne. Azóta nem is indultam éjjel semerre, pedig itt van bennem a késztetés. Mehetnékem van, és képtelen vagyok rá. Ehh…   Rövid idő alatt kialakult megint egy olyan rendszer, mely szerint nappal nem is mutatkozom, a lakás sötétített, amennyire csak lehetséges, éjjel viszont felfedezek mindenfelé. Körülbelül másfél évvel ezelőtt nehéz volt ebből kizökkenni, megint az lesz. Nem tudatos, így alakul. Az őszies idő pedig még emlékezetesebbé teszi mindezt. Sajátos hangulatot teremt, már önmagában is, anélkül, hogy bármi különös történne, bármilyen cselekvésbe fogna az ember. Biztos lesz még idén nyár, de várom az őszt. Nagyon. Olyankor a nappal is más. Leülni egy mocsári ciprus alá… vagy csak szemlélni távolról… patak, madár, levél hangját figyelni… közben nagyokat szippantani az esőillatú, friss levegőből… Gyönyörködni. Lelket melengetni. Elaludni. Nem ébredni.                               sattva [01:04]

2005. augusztus 3., szerda A minap arról olvastam, hogy a legtöbb ember, bár adott helyzetében boldogtalan, feszeng, nem mer változtatni. Kialakult életritmus, megszokottság, és amikor a biztonság elégedettséggel párosul, a kényelmi zóna lélektani üvegházzá változik, mely átmenetileg kielégítő. De egyszer minden kényelmi zóna kielégítő képessége csökken. Vagyis – az író szerint – le kell szállni a döglött lóról. Leszálltam. Egyről. De mi van, ha nem ez volt az egyetlen? Mennyi időnek kell eltelnie a „megdögléstől” addig, amíg az ember felismeri a döglöttséget? Vagy – feltételezve, hogy ez hosszas folyamat, és nem egy pillanat – mennyi ideig kell döglődnie annak a lónak, hogy szembetűnjön, és cselekedjünk? Egyáltalán: miért döglenek meg a lovak?                     sattva [16:09]

2005. július 25., hétfő Megesik, hogy minden kilátástalannak tűnik. Mind érzelmileg, mind szellemileg, mind fizikailag, mind szakmailag elérjük a mélypontot. Igen, valószínűleg mindenkivel így van. Teljes, folyamatos kiegyensúlyozottság talán nem is létezik. Bioritmus. De hiába tudjuk, hogy ez megint csak egy átmeneti állapot, amilyen már számtalan volt (és lesz is), mindig az aktuális helyzetet véljük a legsúlyosabbnak, legnehezebbnek. Van, aki könnyebben veszi az akadályokat, van, aki eltúlozza, van, aki erősödik ezek által, van, aki összeomlik. Rám hol ez, hol az jellemző. Jelen esetben az utóbbi. Mit kell tenni, ha felismerjük az összeomlás kezdetét? Mibe lehet kapaszkodni, ha magányosan élünk egy szinte teljesen ismeretlen városban rokonok, no meg ingó és ingatlan tulajdonok nélkül? Vajon meglepő-e, hogy az ember elkezd magában beszélni? Szánalmas-e, ha már a sírás sem tud kitörni az emberből megkönnyebbülés végett, hanem bennszorul, és fuldoklásos falkaparásba megy át? Lelkileg sérült állapotban miért nem tudja egy ember úgy elfoglalni magát, hogy ne vánszorogjanak a percek?                          sattva [21:44]

2005. július 24., vasárnap Na igen. Úgy tűnik, nem elég egy hét a vállalat átköltöztetésére. De nem számít. Szép és kényelmesen nagy. Nincs jelentősége a túlórának, az izomláznak és az idegbajnak. Optimista szemlélet! No meg ugyebár ez egyfajta beruházás, amely a vállalat értékét növeli. Ez megint csak pozitív. Egyszer majd véget ér ez az őrület. Hullafáradtan hazaérve könnyen fejbe vág már egy pohár sör is. Biztos szerepe van ebben a hőségnek és az elmaradt evésnek is. Semmi gond. Egy kis beájulás, majd folytatódik a munka szombaton és vasárnap is. Remek!   ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~  ~   Nagyjából eddig jutottam gondolataimmal péntek éjjel, amikor is szabályosan leájultam a székről. Túlhajszoltság. Azt mondják. Szombaton folytatódott a fizikai igénybevétel. Megint úgy nézek ki, mint akit összevertek, no meg az elmúlt másfél hét alatt sikerült öt kilótól megszabadulni, pedig nem állt szándékomban. Érdekes, mi mindent rejt (a pókokon és porcicákon kívül) egy tetőtéri, zsúfolt raktárhelyiség, és hogy a polcrendszer darabolásakor keletkezett, vörösen izzó fémforgácsok rajtam azonnal nyomot hagytak, a munkálatot végző kolléga pedig meg sem érezte bőrön landolásukat.   Azon tűnődtem, vajon mennyire alkalmas posztja betöltésére egy olyan személy, aki szakmailag inkompetens, hisztis, rendszeresen pánikhangulatot kelt, láthatóan aggódó az emberek személyes problémáival kapcsolatban, a hátuk mögött viszont nevet rajtuk, beosztottjairól pedig rosszindulatú pletykákat terjeszt a felső vezetőség felé, magát jól informáltnak és tökélynek feltüntetve. És vajon mennyire helyes az érintett beosztottaknak mindezt sérelmezni és jelezni az említett felső vezetés felé? Vagy inkább: van-e értelme?   Kedves szerdán eltávozott nyaralni a családdal. Igyekeztem felkészíteni magam minimum tíznapnyi kínlódásra, mert így még annyira sincs lehetőség kommunikálni, mint egyébként. Teljesen meglepett, hogy már szerda éjjel jelentkezett. Majd’ kiugrottam a bőrömből. Aztán szombaton megint csak egy sms, és miután elolvastam, egy percig csak döbbenten álltam a szobában. Arról írt, hogy üvölt a salsa, ő pedig meglehetősen ittas. Végignéztem magamon és környezetemen: ott álltam rövid szoknyában, tenyérnyi felsőben ringatózva, kezemben pohár borral, már-már túllépve a spicces állapotot, Winampon keresztül pedig Eladio Jimenez boldogította a szomszédokat (is) a SalsaStream rádió jóvoltából. Salsa – eddig olyan gondolatokat ébresztett bennem, mint ritmus, forró, fülledt nyári éj, hideg koktél, tengerpart, mosolygós, heves vérmérsékletű emberek, stb. Most már erről is ő jut majd eszembe. De mégis, mekkora a valószínűsége annak, hogy egymástól ilyen távol mindketten ittasan „salsázunk”? Már megint csak képzelgek. Talán jobb, ha hagyom, hogy elaltasson a szél, a halk zene és a libbenő függöny összhatása.                     sattva [23:56]

2005. július 18., hétfő Három hónap alatt meg lehet tanulni (még ha megszokni nem is), hogy a vasárnap tabu. Se egy betű, se egy hang. Tegnap mégis… nem is tudom mire vélni. Este megint kiültem a párkányra, lábat lógatva szemlélődtem a szürkületben. Gondolkoztam, pedig nem akartam. Vasárnapi hívás, ami még talán soha nem volt. Boldoggá tett, egy mondat különösképp, és emiatt aljasnak éreztem magam. Ezek után pedig estére megbetegedett. Önkéntelenül is arra gondoltam, ez egyfajta büntetés. Olyannak tűnt ma, mint egy gyámoltalan kisfiú, aki legszívesebben anyja ölébe bújna, és nem is mozdulna onnan, amíg meg nem gyógyul. Mindezek ellenére nem láttam még férfiembert, aki ennyire jól viselte volna a betegséget. Bánt, hogy jól megérdemelt nyaralása előtt két nappal dönti le a kórság, az viszont jobban bánt, hogy beette magát egy gondolat a fejembe, miszerint szabadsága ideje alatt még jobban fog hiányozni, mint eddig. Megrémített, milyen önző vagyok. Aztán kicsit megnyugodtam, mert rájöttem, tulajdonképpen csak aggódom miatta. Időnként túl anyáskodó vagyok. És ahogy öregszem, egyre érzékenyebb. Az ablakban üldögélve, a lágy, hűvös szellőt élvezve megint rájöttem, hogy az ilyen és hasonló apró élvezetek mennyire szentimentálissá tesznek. Az összképet kissé rombolja a halom cigi, a rengeteg sörösüveg, és a hatalmas csülökcsont, ami mellettem heverész lerágott állapotban. Nem nyújthatok túl nőies látványt. Bár a szentimentális érzelemvilághoz nem is kell nőiesnek lenni. Külsőleg semmiképp.   Jó is az, ha cégünk kinövi jelenlegi székhelyét, és új helyre költözik. Kellően nagy a felfordulás ahhoz, hogy minden máson sokkal többet tépelődjünk, mint azon, ami magát a szívünket tépi cafatokra…                                    sattva [22:53]

2005. július 12., kedd Végre sikerült olyan festéket és kontúrozót beszerezni, amilyet szerettem volna. Már péntek délután tudtam, hova kell menni mindezért, de már késő volt. Meg kellett várni, míg eltelik a hétvége, majd hétfőn végigkínlódtam a napot, annyira vártam a délutánt, hogy mehessek, de végül a hirtelen jött heves eső és a hömpölygő víz megakadályozott tervem véghezvitelében. Türelmes ember vagyok. Bosszankodni emiatt butaság. Ma délután betértem a kicsiny boltba, ahol vagy egy éve jártam utoljára. Kellemes illat, csupa csoda, és egy tüsténkedő, mosolygós arcú középkorú hölgy. Amint beléptem, már jobban éreztem magam. Icipici helység a sarkon, hihetetlen, mennyi minden elfér. Optikai csalódást okoz a tükör a plafonon, mindenképp hatásos. Kedvesen, minden tolakodás nélkül sündörgött körülöttem a hölgy, két perc elteltével már fél szavakból is megértettük egymást. Nem sok mindent hoztam el, csak a legszükségesebbeket, mégis majd’ egy órát ott töltöttem. Valószínűleg azért, mert nem a vásárláson volt a hangsúly. Részemről sem, részéről sem. Beszélgettünk, tanítgatott. Felüdülés volt. Otthagyni a helyet viszont nagyon nehéz.   Nagy lendülettel, izgatottan indultam haza. Felfutottam a lépcsőn az ötödikre (ami rám nem jellemző), közben nekiszaladtam két, éppen a lépcsőházat festegető fiatalembernek, akik egy kedves mosollyal, majd halk pusmogással reagáltak szertelenségemre. Bezártam magam mögött az ajtót, ledobáltam a felesleges ruhadarabokat, kiraktam mindent a szoba közepére, majd egyik kezemben hideg sörrel, a másikban füstölgő cigarettával letelepedtem a rajzok, ecsetek, festékek és egyebek közé. Elégedetten nézegettem az engem körülvevő kicsiny világot. Teljesen megnyugodtam. Aztán következett maga az alkotó fázis. Újból rájöttem, hogy soha nincs teljesen befejezett mű. Így nem is lett kész, de befejeztem. Mára legalábbis…                                   sattva [23:54]

2005. július 9., szombat Kétséget kizáróan valamiféle változás megy végbe szervezetemben. Talán „ébresztőre állított” biológiai órám szólalt meg halkan, legbelül. Más magyarázatot jelenleg nem találok arra, miért töltöttem közel egy órát egy bevásárlóközpont babaosztályán. Egyedül. Gyermektelen hajadonként.                     sattva [22:57]

2005. július 7., csütörtök Teljesen felcsigázódtam. Kedves, távoli barátom ma újságolta, hogy nagy útra indul decemberben. Úti cél Bamako, Mali. Na, nem éppen üdülés lesz, amolyan verseny ez (15 nap, 7632 km), testet-lelket lestrapáló, de hihetetlen izgalmas. Megjött a kedvem a világlátáshoz. Igaz, mindig rosszul vagyok hosszú utazások alkalmával, nehezen tűröm a meleget, és napallergiám van, de mindez mellékes. Remélem, mindent sikerül elintéznie addig, és a két hét elteltével épségben tér vissza. Amennyiben valakit érdekel a téma, szeretne várólistára kerülni, vagy a túrára jelentkezni: http://www.budapestbamako.org/   Animációs rövidfilmek. Mai felfedezésem. Fantasztikus. Mind. Van kedvenc is. Ma csak ötször néztem meg. Még így utólag is beleborzongok. Ajánlom mindenki figyelmébe!                          sattva [22:55]

2005. július 6., szerda Betegszabadság. Már csak ez hiányzott. Tulajdonképpen nem baj. Valószínűleg ez sem véletlen. Bizonyára szükséges volt már a pihenő. Elképesztő, mennyire letaglózza az embert egy kis kórság. Nincs bennem két Newton, megőrjít ez a gyengeség. Azért viszont már megérte, hogy a kedves ember meglátogatott. Jó érzés libabőröző hátát simogatni, miközben abba a párnába szuszog, amibe utána én. Párna… igen, igen… a tökéletes kispárna… Megtaláltam. Biztosan tudom. Messze van.   Mai látogatása óta csak keveset sikerült aludni, azt is a gyógyszerek miatt, no meg lázálmokkal töltve. Sok minden eszembe jutott. Többek között az is, hogy egy csók még nem biztos, hogy maga az igazság, de kétségkívül azt szeretnénk a legigazabbnak hinni.                                                                                 sattva [23:22]

2005. július 5., kedd Rég volt már olyan este, amikor nem sört kortyolgattam a különböző elfoglaltságok közben. Úgy tűnik, eljött az ideje. Pedig sör is van itthon. Hmm… Csökkentett savtartalmú vegyes gyümölcslé – pont olyan röhejes vagyok, mint azok az emberek, akik a legmodernebb, legmárkásabb, legreklámozottabb termékeket vásárolják mély meggyőződéssel, miközben a lényeges dolgokon átsiklanak. Vagy mint például azok a nők, akik fodrászhoz, kozmetikushoz és manikűröshöz járnak rendszeresen az igényesség nevében, miközben a testük többi részéről megfeledkeznek. Vagy akik megveszik a legdivatosabb cipőket, de nemcsak hogy járni nem tudnak benne, de még kényelmetlen is nekik, és a lábukat is feltöri. Tehát csökkentett savtartalmú vegyes gyümölcslé a kezdődő gyomorfekélyre való tekintettel – mint ha a rendszeres sör- és kávéfogyasztás, no meg a rengeteg cigi nem ártana. Még jó, hogy gyorsan megittam, most jöhet a sör, meg a cigi, így legalább kicsit kibékülök magammal. Legalábbis ezen a téren.   Ma végre rászántam magam a mosásra, mosogatásra, és most kicsit jobban érzem magam. Tökéletesen megértem ama bizonyos írónő érzéseit, akinek legsikeresebb krimijeihez mosogatás közben jöttek a legjobb ötletek. Én is megöltem ma pár embert eme tevékenység közben, és lyukasztó-dühömet kiélve eredeti funkcióját a továbbiakban betölteni képtelenné tettem egy műanyag tálat. Talán ezért esett olyan jól a mosogatás. Nem vagyok agresszív ember, de kétségkívül rejlik bennem némi elfojtott agresszivitás. Tehát mégis agresszív lennék? Nézőpont kérdése. A gyilkos szándék is ott lapul minden emberben, de az különbözteti meg a gyilkost a nem gyilkostól, hogy az előbbi meg is teszi, amit gondol. Bizonyos szempontból a keselyű sokkal szimpatikusabb állat, mint a többi, mert sosem öl azért, hogy ehessen.   Azt hiszem, mára elég a véres gondolatokból. Esik az eső. Talán elmossa ezt is. Körülnéztem a szobában, s még mindig tetszik az üres tér. A három fal is teljesen üres, csak egy kép lóg az ajtóhoz közel. Dalí. Hirtelen ötletroham tört rám, és már látom lelki szemeimmel, mi minden kerül majd még a falra. Hétvégén alkotok, bármi is történik.                          sattva [23:27]   A péntek délután elkezdett, és vasárnap dél körül befejezett ivászat látható és nem látható nyomokat hagyott rajtam/bennem. Úgy érzem magam, mint akit összevertek (bizonyos szempontból úgy is nézek ki), de ez nem másnaposság, inkább csak mérhetetlen kimerültség, ami nem kifejezetten az elmúlt két nap alatt alakult ki. Míg korábban, egyéb esetekben képes voltam józanul gondolkodni, megfontoltan cselekedni, most egyszerűen nem megy. Tudom, amit tudok, teszem, amit teszek, és a kettő között semmi összhang.   Néha jó lenne szimbiózisban élni valakivel, különösen a „kiválasztottal”, de legalább önmagunkkal. Gyanús, ha az ember kívülállóként szemléli saját ténykedését…   Pár napja szenvedek a PMS szokásos, de nem megszokott tüneteitől, s tegnap utolért a méhnyálkahártya-leválás, és az azt kísérő fájdalom. Mindezek ellenére nagyon jól viseltem a kínlódást, és sikerült oly’ mértékben a munkára figyelni, hogy kizártam minden mást. Többnyire. Ilyenkor általában bezárkózom, elbújok, de ha mégis ki kell mozdulni ilyen-olyan okból, akkor siettetve a dolgokat menekülök haza. Rávettem magam néhány lélekmelengető, alkotáshoz szükséges alapanyag és eszköz beszerzésére – gyalog! Gondolkodtam rajta, bírni fogom-e, de végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, elindulok. Röpke két és fél óra alatt elintéztem mindent. A kezdeti egy óra borzalmas volt, de később – főleg, mikor már hazafelé tartottam a falombok árnyékában – kifejezetten élveztem a sétát. Eszembe jutottak a hétvégi események, kedves kollegina sikeres államvizsgája, a remek kis bulisorozat, amit ennek tiszteletére tartottunk, az örömkönnyek, a meghatódottság, a remegő kezek… No meg természetesen az, amikor én államvizsgáztam anno, és hogy megkíméljem magam az értelmetlen parázástól, beültem a folyosó végi dohányzóba, feltettem a lábam a párkányra helyezett tételek tetejére, és füstkarikákkal körülvéve csendben elmélkedtem a lemezalakító eljárások, a forgácsolás és a lézer-sztereolitográfia rejtelmein.   Hazaérve kipakoltam az újonnan szerzett szépségeket, és azóta is úgy hevernek a szoba közepén, ahogy tegnap odakerültek. A lelkesedés nem múlt el, ötletekben nincs hiány, viszont van káosz a fejben, a szívben, s így a kezeim nem működnek. Alkotói válság… vagy mi… bár olyankor inkább az ihlet hiányzik, most meg… áhh, mit nyavalygok?! Nyomás dolgozni, aztán meg reszkess ecset, reszkess festék!   Még valami:                 Üdv, olajcseppcsillag! Megtisztelő a figyelmed…                                    sattva [05:49]

2005. július 1., péntek Míg tegnap naiv módon megmagyaráztam magamnak is, hogy a munkahely az munkahely, addig ma reggel már elkerülhetetlen volt az elkerülhetetlen. Igen, van, amikor idő és tér szinte megszűnik létezni, és minden mindegy, csak vele. Mindegy a munkahely, mindegy a húszméternyire megérkező kollégák, mindegy az egy emeletnyivel feljebb ücsörgő feleség. Igen, van olyan, amikor csak úgy nekiesik egyik a másiknak, másik az egyiknek nagy hévvel, és nincs megállás. Bő fél órával később azon gondolkodtam, hogy ez vajon a tegnap délutáni események, lopott csókok és ölelések folyamodványa volt-e, vagy… Gyorsan elszálltak eme gondolatok, és onnantól már csak egy szó kattogott egész nap az agyamban: Kedvesem. Sokféle becézést kaptam már Tőle, a „Kedves” is köztük volt, de ez az –em végződés… hmm… ez kicsit más. Igyekeztem nem több jelentőséget tulajdonítani neki, mint amennyi vélhetően van, mégis, azóta is hevesen dobogtatja szívem.   Épp hogy leírtam az előző pár sort, váratlanul beállított az emlegetett – nem kis örömömre. Saját magamon is meglepődöm mostanában, mennyire el tudnak ragadni a pillanatnyi érzések. Egy szempillantás alatt elszállt minden bánatom. Azt hiszem, kisgyerekek szoktak hasonló képet vágni, mikor édességet vagy új játékot kapnak. Önfeledt boldogság. Nem permanens, nem is lehet az, de nem vagyok telhetetlen, így a helyzet – mondhatni – kielégítő. Megalkuvó vagyok. Talán nem kellene…   Már-már szokásossá vált az éjjeli séta, és úgy tűnik, az eső is. Menekülök minden éjjel. Egyszer majd elmúlik ez is… addig meg marad a sodródás… valahonnan… valahova…                                                                               sattva [02:15]

2005. június 30., csütörtök Kétségkívül van ember a Földön, aki megfelelő szavakba tudná önteni azt az érzést, ami most átjár. Egész pontosan nem is most, hanem úgy negyed órával ezelőtt. Eső utáni csendes park, magányos pad, simogató szellő… borzongató… Várom már az őszt. Sötét háttér előtt kontrasztos színek, friss illat, meleg pulóver… A mostani idő – így éjjel – hasonló. Ilyenkor még erősebb a vágy a Kedves ölelése után.   Volt ma ölelés, amolyan kánikulai röpke összebújás, csak szolidan, mert a munkahely az munkahely, no meg bárki arra sétálhat. Kellemes érezni, ahogy a másik teste megremeg, ahogy fejét megpihenteti vállunkon, látni, ahogy libabőrös lesz, és gyermeki elégedettséggel elmosolyodik. Felmerülő kérdés: Ezek után mennyire tesz jót lelkünknek felajzott állapotában hazaengedni őt a feleségéhez?               sattva [02:32]   Hétfő este eszement zörgésre és kopogtatásra lettem figyelmes, majd a vad csengetés hatására rávettem magam, hogy kinyissam az ajtót. Amint kinyitottam, egy szöszi apró kislány máris besurrant a játék babakocsijával, az édesanyja elkerekedett szemekkel nézett rám, majd a prücsökhöz szólt: „Gyere csak ki, kislányom… ez nem a nagymama…” Pár percbe beletelt, míg tisztáztuk, hogy teljesen rossz lépcsőházban másztak fel az ötödik emeletre (érdekes módon fel sem tűnt nekik, hogy nem stimmel a név az ajtón), a kislány addig kellemesen babakocsizgatott a lakásban. Amolyan száguldó-berregő stílusban nyomta, és nem nagyon izgatta, hogy még csak nem is hasonlítok a nagyanyjára.   Azon gondolkodtam el, hogy erősen haladok egyfajta sztahanov életmód felé, melynek csak részben oka az ún. kötelességtudat. Mindig van választási lehetőség. Talán csak gyenge vagyok. Talán csak vak. Talán csak menekülök valami elől. Igen, biztosan. Esik eső. Muszáj sétálni. Ilyenkor semmi nem számít. sattva [01:46]

2005. június 26., vasárnap Péntek reggel, amint elindultam szülővárosom felé, fájdalmamtól és kétségbeesettségemtől vezérelve írni kezdtem rövid üzenetet Kedvesnek, de nem küldtem el. Pár perccel azután, hogy ez lezajlott, néhány sor érkezett tőle. Meglepett. Arra gondoltam magamban, „Vigyázz, bolond fiú, mert a végén még azt hiszem, hiányolsz kicsit!” Baján végre volt egy kis idő, amikor le lehetett pattanni a buszról. Ezt is tettem. Pad, cigi, szemlélődés. Aztán azon kezdtem gondolkodni, melyik is a durvább… Az a sörhasú fiatalember, aki mellém vetette magát ismerkedő szándékkal, és a pólóját a mellkasáig feltűrve a szőrös hasát simogatta, miközben hozzám beszélt, vagy a buszvezető foltos tehénszőr-borítású klumpája? Ahogy áthaladtunk a Duna felett, már erős késztetést éreztem arra, hogy kipattanjak a járműből, akár egyenesen a vízbe, és eltűnjek a világ elől kis időre… vagy éppen örökre. Előérzetem, mely miatt kínlódás volt elindulni, megérkezésem után fél órával bebizonyosodott. Akkor már úgy éreztem, azonnal vissza kell fordulnom, különben teljesen megbolondulok. Fél óra alatt háromszor döbbentem rá, hogy anyám közveszélyes, és kiemelkedő vehemenciával képes az idegeimen táncolni. Elfojtott segélykiáltásaim végül bennem maradtak. Lenyeltem a keserű pirulát, miszerint egyfajta kötelességet teljesítek, és így talán egy ideig majd békén hagynak. Igyekeztem – némi segítséggel – gyorsan elaludni és minél több időt ezzel tölteni, hátha gyorsabban telik a hétvége. Ezen elképzelésem nagyjából bevált. Másnap reggel átruccantunk az egyik szomszédos faluba, ahol is a vőlegény leledzett. Unokabátyám. Tulajdonképpen anyám unokatestvére, de egy korosztályba tartozunk, így viszonyunk mindig unokatestvéri volt. Igazi hülye, imádom. Teljesen elképesztő, hogy megnősül. Megláttam, egymás nyakába ugrottunk, majd jött három gyors pálinka, és megrohantak az emlékek… Hat-hét éves lehettem, mikor másik unokabátyámmal virtuskodtak, ki az erősebb. A nyakukba kellett ülnöm, ők meg úgy mérték össze erejüket, hogy ki tud többször guggolásból felállni. Fogalmam nincs, ki nyert, akkor sem volt, mert végig csak arra tudtam gondolni, hogy szédülök, és hányingerem van. Aztán eszembe jutott az is, hogy az összes menő ninja-film tartalmát, mozzanatát tudtam anélkül, hogy egyet is láttam volna. No meg az a bizonyos Húsvét, amikor… és a többi… Könnyek szöktek szemembe, de nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Boldognak láttam, és ez rám is kihatott. Érkeztek sorra a rég nem látott rokonok, s az unokatestvérekből, no meg a vőlegény baráti társaságából kellően vidám, enyhén ittas, amolyan „hangulatcsináló” bagázs állt össze az esküvőre. Ingáztunk két falu között a hagyománytisztelet miatt, így a polgári esküvőről le is maradtunk néhányan, de a templomira odaértünk. Pechünkre. Már akkor fura érzés fogott el, amikor szép lassan egyre beljebb pakoltam kis praclijaim a templom kopott kövezetén. Idegennek éreztem az egészet, és azt lestem, mikor esik rám egy ikon, szobor, vagy valami más. A szertartás maga borzalmas volt. Pár percnek el kellett telnie, míg rájöttem, a pap valójában nőnemű, ugyanis ez nem volt teljesen egyértelmű. A tej megaludt volna a szájában, és végig olyan érzése volt az embernek, eltévesztette a házszámot, és nem esküvőre, hanem temetésre tévedt be. Énekelni is kellett (volna) orgonaszóra. Minden irányból idős asszonyok hangját véltem hallani, de mikor körülnéztem, senkinek nem mozgott a szája. Feltűnés nélkül elkezdtem matatni a padban, hátha találok valami érdekeset. Találtam. Egy ütött-kopott szemüveglencsét, egy cetlit, rajta a következő kézzel írt szöveggel: 58 800   étel 15 600   @#&% (barbi-nak olvastam, de nem tudtam értelmezni)   2 500   folyó bor   3 150   víz 21 db -----------------------                 80 050   A legérdekesebb egy színes kis papír volt. Összegyűrték, mint ha meg is rágták volna. Kibontogattam, elkerekedett a szemem. Körülnéztem. Feszületek, ikonok, szenteltvíz, atyaúristen… és egy sorsjegy a padban?! Ez már nekem is sok(k) volt. Figyelmem visszaterelgettem a ceremóniára, hátha hallok valami értelmeset. Eskütétel következett, s mind a fiú, mind a lány elrontotta a szöveget. Háhh, végre valami emberi! A többi a szokásos. Kaja, pia, tánc, idegen arcok, pletykás öreglányok, levegőtlen terem, stb. Nem tudtam eleget inni. Odalépett hozzám egy feltűnően jóképű fiatalember. Az „ismerkedjünk lakodalomban” kliséhez most nem volt hangulatom (azt hiszem, ehhez sosincs), de mielőtt finoman elküldtem volna melegebb éghajlatra (melegebb, ehh… így is tíz kilót izzadt mindenki…), bájos mosollyal bemutatkozott. Egy unokatestvér vagy mi, akit kb. tizenöt éve láttam utoljára, s akkor még a térdemen lovagoltattam, a hasát puszilgattam… Végigfutott rajtam, hogy mai, férfiúi állapotában egy olyan haspuszilgatás már kicsit másképp hatna. Jáj! Kétségtelen volt, hogy sokat ittam, de úgy döntöttem, inni kell még. Kértem egy üveg bort, csak hogy keverjem az addigiakkal, de két kortynál nem jutottam tovább. Borzalmas volt. Megmaradtam a töménynél, s konszolidált öltözékemben, keresztbe tett lábbal, hátradőlve mélyenszántó eszmecserét folytattam az élet dolgairól valakivel, akinek az arcára nem emlékszem.   Nehézkesen, de hajnali kettő körül sikerült elindulni haza. Újból megállapítottam, hogy anyám közveszélyes, és nem szabadna engedni autót vezetni. Hátul ülve levettem a cipőt, harisnyát, és szótlanul figyeltem a közte és nővérem között zajló dialógusokat. -          Anya! Ugyan áruld már el, miért a bal oldalon mész? -          Csak mert ott jobban… mert ott hamarabb… mittomén, visszamegyek jobb oldalra… … Hé, ott valami baleset van! -          Nincs semmilyen baleset, az ott egy jelzőtábla a domb tetején, ami visszaveri a fényt. -          Jah, az más… Homlokomat az üveghez nyomva, a Holdat és a csillagokat figyelve eszembe jutott egy hasonlóan értelmes és tartalmas beszélgetés, ami köztem és egy haver között zajlott le pár évvel ezelőtt. Kecskemét, belváros, éjszaka. Szobor előtti pad, elnyúlt testhelyzet, csillagos ég. Belefeledkezve az idillikus környezetbe, beleszippantva a friss levegőbe kitört belőlem a közhelyszerű megállapítás, melyet nem várt válasz követett: -          De szép csillagos! -          Ez Kossuth! Míg akkor, Kecskeméten nevetésben törtem ki, most kifejezetten zavart az előttem ülők értelmetlen csacsogása, mely hamar átcsapott pletykálkodásba, ami végérvényesen kiborított. Gondolataim hamarosan már máshol jártak, és azon töprengtem, vajon miért nincs az a kéz a kezemben, melyre oly nagyon vágyom…   Ma sikerült visszakeveredni jelenlegi otthonomba, mely ugyan csak bérelt lakás, mégis elmondhatatlan jóérzés fogott el, amint átléptem a küszöböt és becsuktam magam mögött az ajtót. Nem vitt rá a lélek a rendrakásra, de most nem is izgat. Villámlik, dörög, szakad az eső, és nyitott ablaknál élvezem az egészet. Az ilyen pillanatok mindig segítenek emlékezni arra, hogy igenis örülni lehet az apróságoknak, mint pl. az esőillat és egy bögre forró húsleves…                              sattva [22:55]

2005. június 23., csütörtök Már régóta tudom, hogy nem érdemes előre megtervezni a programokat, napokat. Legalábbis nekem nem. Ha valami körül tervet szövögetek, biztos is, hogy nem teljesül, vagy éppen az ellenkezője válik valóra. Hiába minden igyekezet, mint ha ez valami törvényszerűség lenne az életemben. Kívülállóként talán objektívebben tudnám szemlélni az eseményeket és azok alakulását. Ma megint abba a hibába estem, hogy végig mertem gondolni a mai, a holnapi és az azutáni nap alakulását, majd a visszatérést. Már a mai nap sem úgy alakult, ahogy „kellett” volna. Elhatároztam, hogy négykor lelépek munkából, időben, majd elintézek néhány dolgot, aztán egy kis takarítás, és pihi a hajnali indulásig. Fél hétkor sikerült szabadulni, és úgy sétálhattam haza, mint aki más világban jár, mert emlékszem arra, hogy elindultam, no meg arra, hogy hazaértem. Hogy közben mi történt, talány. Valószínűleg semmi izgalmas, mert az „felébresztett” volna. Itt az este, nem intéztem el semmit, pár óra múlva viszont indulnom kell. Miért nem tudom kimagyarázni magam az ilyen kényszerhelyzetekből? Egy idióta vagyok…   Szombaton amolyan családi nap lesz a cég keretein belül. Emiatt jó csak, hogy utazni kell haza, mert nem tudtam volna hogy’ kimenteni magam. Bár lehetnék a többi nőnemű dolgozóval együtt pompon-lány a pálya szélén a tizenhármas iktatóból kiszedett papírcsíkokból kreált pamacsokkal, vághatnék jó pofát néhány kolléga nyomulásához (akik a dolgos hétköznapokon is csak részben fogják vissza magukat), és nézhetném még egy napig főnökasszonyom ostobaságát és mártírkodását. Na, ez nagyon nem kell. Mindezektől eltekintve a hangulatom biztosan jó lenne, ebben a vegyes társaságban könnyű megtalálni az igazi hülyéket.   Na, a fürdővíz már biztosan kihűlt, miközben itt tespedek. Ideje fejest ugrani bele…                           sattva [22:25]   Kezdem rosszul érezni magam. Röpke 24 óra múlva már úton leszek. Otthonról haza. Mindig jó Dunántúlra érkezni, újra és újra megdobogtatja szívem. Gyönyörű! A családi pörgést viszont most egyetlen porcikám sem kívánja, a csaknem négyórás útról nem is beszélve, ami egyenesen kiborít. Már nagyon várom a vasárnapot, amikor visszatérhetek ide…                                        sattva [05:44]

2005. június 22., szerda Ma két hónapja, hogy egy késődélutáni órán, az alkonyattól elsötétült lakás nagyobbik szobájának ajtajában toporogva egy helyes fiatalember egyszer csak megszólalt: - Ó, hogy nem tudtál hamarabb jönni! Na, gyere ide, hadd ölelgesselek meg kicsit…   Nem itt kezdődött minden, és nem is az ezt megelőző, zavarba ejtő sms-sel, de ez volt az a pillanat, az a fordulat, ahonnan már nem volt visszaút. Azóta sincs. S hogy mi lesz, kérdés. Bár valószínűleg tudom a választ. Félő, hogy megtaláltam a tökéletes kispárnát… az övé mellett, de nem ébredhetek ott…       sattva [19:04]

2005. június 20., hétfő Jóleső érzés elmosni utána a poharat, mert közben arra gondolok, ebből ivott, mikor olyan nagyon tikkadt volt. De megesik, hogy nem mosom el, hanem én is abból iszok. Például körtelét. Mert az mindig van itthon. És ő is mindig azt iszik itt. Korábban, mikor először hallottam óhaját, miszerint a körtelét öntsem fel ásványvízzel, megborzongtam. Pfúj, hisz’ már így is elég vizes! Észrevettem, hogy azóta én is pont így iszom. Önkéntelen cselekedet a hígítás, s csak most tűnt fel, vagy két hónap elteltével. Végiggondoltam, és rájöttem, nem azért van ez így, mert bebeszéltem magamnak, hogy vízzel sokkal finomabb (mert nem az), csak… nem is tudom… lehet, azért készítem ilyformán, mikor egyedül vagyok, mert megszoktam, hogy neki így készítem, és mikor távol van, talán kicsit olyan érzés, mint ha itt lenne…                                             sattva [23:51]   Pacalpörkölt. Végre! Már hetek óta vágyom rá, s most itt van. Sok és jó. Jó sok. Nehezebben viselem ezt a pár percet, míg megmelegszik, mint az elmúlt, csupán vágyakozós időszakot.   Az imént átrohantam boltba, mert észleltem, hogy már-már tragikus módon elfogyott a sör. Tarthatatlan állapot – gondoltam, s már sprinteltem is a legközelebbi hely felé. Piros a lámpa. Hát jó, akkor cigi. Nocsak, valaki gondolt rám… sms. Oh, hisz’ már zöld is… Elindultam a zebrán, s a nagy olvasgatás közben nem figyeltem, hogy jobbról egy biciklis közeledik. Nem lett volna gond, ha nem hullarészeg, és mögém érve nem dől rám. Akkorát csapott a hátamra, hogy csillagokat láttam. Ő meg csak tekert tovább szorgalmasan… fél méter balra, másfél jobbra, de azért haladt előre, egyenesen bele egy bokor közepébe. Egy pillanat alatt úgy eltűnt, hogy csupán kapálózó cipőket lehetett látni. Szemét dög vagyok, de nem tudtam nem röhögni. Észrevettem, hogy a kereszteződés közepén emberem elhagyott egy szatyrot. Az összes autó áthajtott rajta (nem tudom, mi lehetett benne, de az abroncsokkal való találkozások után már biztosan nem volt ugyanaz, mint előtte), ez az eszement meg lazán, bár meglehetősen kacskán elindult, hogy felvegye. Csaknem elütötték páran. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy akkor már nem is vigyorognék annyira, sőt egyáltalán nem, így megvártam, hogy visszaérjen a bokorhoz és sajgó háttal továbbsétáltam.   Azt hiszem, már kellően meleg a nyami.   Igen, az volt. Mennyei. De gondolataim már megint ott járnak, ahol előtte is, közben is, mindig is. Néhány mondat ma délutánról, megközelítő pontossággal: -         Néztem, ahogy Adri befonja a hajad, s utána végig csak arra tudtam gondolni, hogy beviszlek a nagytárgyaló mögötti mosdóba… Csak azért nem mondtam neked, mert be is jöttél volna… -          Igen, be… (… oh, ha tudnád…) Csak a kisebbik gond, hogy házinyúl…                   Azt mondta ma egy kolléga, irigyel, mert mindig vidám vagyok, biztosan felhőtlen az életem. Mennyire téved! – gondoltam, de nem kezdtem hosszú fejtegetésbe, egy rövid mondattal lezártam a beszélgetést és továbbálltam: „Tudatlan vagy, ha azt hiszed, csak vidámság szül mosolyt. Ugyanakkor tapasztalatlan, ha nem tudod, a nevetés a könny forrása.”                        sattva [23:15]   Néha apróságokon bosszankodom. Aztán meg felbosszantom magam azon, hogy milyen apróságokon bosszankodom. Ebből nem lehet jól kijönni. Még szerencse, hogy hamar elszáll belőlem minden bosszúság és harag. Sok ismeretlen k… anyját szidtam ma (hogy üssek a számra!!!), de legalább az édesanyját nem bántottam senkinek. Az előbb felrúgtam egy méretes sörösüveg-kupacot, majd megbotlottam a küszöbben, aztán a nedves linón elsiklottam a fürdőszobáig, ahol is nagy nehezen sikerült lefékezni, és lefejelni a mosógépet. A mosógéppel két nap alatt ez a második afférom, így kézenfekvő volt az elgondolás, hogy leülök, és egy darabig nem moccanok. Legalábbis csak annyira, amennyire ülve megtehetem. Bár ez sem garancia arra, hogy nem töröm össze magam. Nem tudom, mi van velem. Korábban nem voltam ilyen balf…, de úgy két hónapja napi rendszerességgel történik valami hasonló. Ez is elmúlik majd. Mint minden.   A tévében VHK. Uhh… mikor még fiatal(abb) voltam és bohó… Na igen, VHK koncerten be lehetett kómázni. Erőteljes hatása volt élőben. Még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut.   Már megint rám jött a mehetnék. El is indulok, és kis séta után keresek egy szimpatikus padot.                                                                         sattva [00:45]

2005. június 19., vasárnap A dobozolás nagy része sikerült, de még azelőtt rájöttem, hogy ez többnapos meló, mielőtt sikerült volna túl sokat inni. Milyen má’ vasárnap délben otthon, egyedül részegeskedni?! Lassú, biztos út…   Most pedig - némileg józanabbul - csak háborgok, és sandán vigyorgok magam elé a Forma1-et lesve. Elképesztő. Hihetetlen. Nem is találom a megfelelő szavakat. Nem elég ez a gumi-ügy, ostoba emberek (bár felháborodásuk jogos) palackokat dobálnak a versenyzők közé a pályára, aminek rosszabb esetben az lesz a vége, hogy megölnek valakit, valaki olyat, aki semmit nem tehet az egészről.   Inni kell még.                  sattva [21:27]   Sikerült hazakeveredni hajnalban, majd 1-2 órát ébren álmodni. Pár perce bekapcsoltam a tévét, megláttam azt a kuszafogú fiatalembert, aki miatt egykor majd’ megfulladtam a röhögéstől Bibettin. Oh, Bibe… meg is nézem, mi van vele…   Ejj, nem egyszerű a helyzete. Egyfajta csapda ez. A szívére hallgat az ember, miközben tudja jól, hogy inkább az eszére kellene. Ismerős. Kívülálló nem tehet semmit. Mondhat, tehet bármit, gyökeres változást nem eredményez igyekezete, mert ő is csak az „alany” eszére tud hatni, a szívére nem. Ennyit a segítségnyújtásról. Bizonyos esetekben halva született ötlet.   Most pedig elkezdem. Nagytakarítok. Végre. Akármi is lesz, nem hagyom félbe. Szanaszét hevernek a kidobott emlékek, ideje dobozba zárni mindet.                      sattva [09:00]   Tömény, fojtogató virágillat a levegőben. Kicsit hűvösebb az éjjel, mint amilyenre számítottam, de nem kellemetlen. Hatalmas, bálnaforma felhő az égen. Növekvő fázis. Aha, hamarosan telihold lesz. Akkor majd megvadulok. Mint szokásosan. Igen, igen… még csak hízik, de udvara így is jelentős kiterjedésű. Egyszerűen: gyönyörű. Egyszerűen gyönyörű.   Eszembe jutott megint a Sárember. És az is, mennyire idióta vagyok, hisz’ bármennyire is érdekel, úgysem nézem meg. Nekem ez nem megy. Egy nyúl vagyok. Egy. Nyúl. Egyedül.   Nem tudok a hátsómon megmaradni. Indulni kell valamerre. Csak úgy. Csak ameddig. Pedig aludni kellene. De hát…   Ordít a csend… még mindig a tökéletes kispárnát keresem…                        sattva [00:58]

2005. június 18., szombat Kutattam, mikor s hol lehetne a közeljövőben meglesni a Sárembert. Időpontot, helyszínt egyelőre nem találtam, viszont a témával kapcsolatos kedves történeteket igen, méghozzá a társulat honlapján (P. Z. gyűjtése). Nem tudom megállni, hogy az egyiket ne mutassam meg itt… hihetetlen…   Az ördög és az agyagember Úgy történt, hogy az Isten möggyúrta a földbül az embört. Lelköt lehölt bele. Szárítgatta. Utána mögcsinálta Évát. Igenám, de mind a kettő égyforma vót. Arra mönt a sátán. Luciferkó. Asszongya: - Hát ez egyforma. Ezt nem löhet égymástól mögkülönböztetni. Akkor elővötte a kést. Kivágta Évábul ezt a dolgot, és odatötte Ádámnak, ahol a mostani hímvessző van. Asszongya: - Most már jó. Igenám, de aszonta az Úr: - Most toltad el az egészet. Nagy hibát csináltál, mert ez a kicsi mindig oda visszakívánkozik. (K. L., Maroslele)   Sajátos és kedves megközelítés. Ha nem találok jobb magyarázatot, elképzelhető, hogy ezt veszem majd elő.                                             Sárember (Markovics Ágnes - Juronics Tamás) sattva [23:18]

2005. június 16., csütörtök Szétvet az ideg! Míg korábban azon emésztődtem, hogy jó lenne már aludni, most már valószínűleg nem merek majd lefeküdni.  Bár nem sok ideig sikerül, és az is meglehetősen nyugtalan, biztos is, hogy aki társaságára mindennél jobban vágyunk, akkor keres, és nem észleljük. Csak amikor már késő. Ilyenkor következik az olyan kritikus pillanat, amikor kínjában az ember már-már tettlegességre vetemedik. Aztán ez nem következik be, így a visszafojtott indulat szép lassan, de biztosan az ember gyomrára húzódik. Egyéjszakás hányás… jobb esetben…   Mennyire vigasztaló ilyenkor az, hogy „… holnap is lesz nap…”? Szerintem semennyire. Legalábbis, amíg el nem jő a holnap. Addig meg… áhh…                   Nagy felindulásomban (és a fülledt meleg miatt is) gyorsan kinyitottam egy üveg jól behűtött sört, és a kupakjával együtt sikerült a nyakát is leszedni, valamint szanaszét kaszabolni a kezem. Várom, mi történik még.       sattva [23:52]   Eszembe jutott ma egy történet úgy hat évvel ezelőttről. Az a nap volt, mikor is boríték, benne levél várt még otthon a postaládában, melyben közölték, a felvételi sikerült, itt és itt, ekkor és ekkor várnak a beiratkozáson. Több se’ kellett, máris hívtam akkori osztálytársnőm (neve legyen Lujza), aki szintén oda jelentkezett. Neki is sikerült. Aztán megnéztem térképen, hogy az addig idegen városban hol is található a főiskola. Visszahívtam a leányt, s ez a párbeszéd zajlott le:   -          Hi! Na, megnéztem, hol a suli. Ahogy beérünk az 52-esen, csak egyenesen kell haladni egy darabon, és… -          Tényleg? De jó! De te ezt hol találtad? -          … ööö… térképen… szóval egyenesen kell haladni, miután beértünk és ott lesz jobb kéz felől, nem kell semerre fordulni… -          Várj csak! Hol látod te ezt? -          Mondom térképen. Izsáki út, jobb oldalon van az épület és… -          Én is néztem a térképet, de nem láttam ilyet. -          Biztos csak átsiklottál rajta. Ahogy beérünk, azon az úton kell maradni, egy hosszabb szakasz után ott a suli. -          Várj már! Hát most is nézem, de nem látok utcákat… -          ? -          Van Fülöpháza, Kadafalva, Kecskemét… -          … -          Izsáki utat nem találok. -          Lujza! Milyen térképet nézel? -          Nem t’om… Magyarország térképe… -          Most ugye viccelsz?! -          Nem. -          … -          Most mi van? -          Vazze, várostérképpel többre mennél. Például, ha maga Kecskemét város térképét néznéd… -          Jól van, na! Nem ismerem a térképeket! -          (… azt a jó…) Figyelj csak, majd később visszahívlak. Addig keresgélj! Szia! -          Szia!   No, ez egy olyan helyzet volt, amikor nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek – de sírni lett volna kedvem. Csak ültem percekig szótlanul, megdöbbenve, és örültem, hogy visszahívást ígértem, mert ha tovább folytatjuk a beszélgetést, egy idő után biztosan elvesztettem volna a türelmem.               sattva [21:49]